Sokat, sokszor olvasok, hallok arról, hogy a mai rohanó világban az emberek elmennek egymás mellett, gyanakvóak. Én alapvetően naiv ember vagyok. Vagy inkább nyitott. Nem tartom hátránynak a naivitásomat, sok pozitívumot köszönhettem már ennek.
A minap történt, hogy Benit hoztam haza az oviból, Julcsika rám volt kötve. Megállított egy 40-50 év közötti, nagyon zaklatott férfi. Kérdezte, hogy ismerős vagyok-e a környéken, mondtam, attól függ. Nagy postát keresett. Sajnos csak a Duna Plazaban lévő postát tudtam, de az átalakítás miatt be van zárva. Úgyhogy nem sikerült neki segítenem. De így is nagyon hálás volt: "Maga az első ember, aki normálisan válaszol nekem." (Gondolom, a zaklatottsága riaszthatta el az embereket.)
Elmesélte, hogy tolmács, lekéste a távolsági busz csatlakozását, elment telefonálni egy fülkéhez, de otthagyta rajta a tárcáját, és mire visszament, már nem volt ott. Így nincs nála egy fillér sem. (Amikor ide értem a történet mesélésében, egy kedves barátom rögtön így reagált: "Remélem, nem adtál neki pénzt, így szoktak kicsalni emberektől." Azt mondta, hogy ő itt faképnél hagyta volna a pasit. Én nem tettem. Már csak azért sem, mert nem kért ő tőlem egy fillért sem...)
Kiderült, hogy azért akar postát, mert telefonálni szeretne. Így felajánlottam, hogy használja a mobilomat. Nem mondom, hogy nem suhant át egy pillanatra a fejemen, hogy esetleg meglép vele, de aztán úgy voltam vele, hogy na, akkor legyen boldog az én ütött-kopott kis készülékemmel, a kártyát egyből le tudom tiltatni. De nem szaladt el.
Felhívott valakit, majd nagyon-nagyon megköszönte, hogy segítettem neki. Sajnos pénz nem volt nálam, mert istenemre, adtam volna neki a hazaútra. Sőt, ha a férjem benn lett volna a munkahelyén, még őt is felhívtam volna, hogy vigye ki a buszpályaudvarra. De nem volt. Így csak sok szerencsét tudtam neki kívánni a hazajutáshoz.
(Még egy adalék: amikor mondtam neki, hogy sajnos nincs nálam egy fillér sem, mondta, hogy amúgy sem fogadná el!)
Remélem, hazajutott szegény!
És hogy ez naivság volt-e tőlem? Szerintem inkább empátia, segítőkészség. Mert én hiszek abban, hogy az életben az száll vissza ránk, amit mi is adunk másoknak. És ez nagyon sokszor be is jött már. Nekem is sokszor segítettek már idegenek, csak úgy. Szerencsére a saját bőrömön nem szoktam tapasztalni, hogy a világunk "elidegenedett" lenne. Lehet, hogy mindez csak hozzáállás kérdése...?!
A minap történt, hogy Benit hoztam haza az oviból, Julcsika rám volt kötve. Megállított egy 40-50 év közötti, nagyon zaklatott férfi. Kérdezte, hogy ismerős vagyok-e a környéken, mondtam, attól függ. Nagy postát keresett. Sajnos csak a Duna Plazaban lévő postát tudtam, de az átalakítás miatt be van zárva. Úgyhogy nem sikerült neki segítenem. De így is nagyon hálás volt: "Maga az első ember, aki normálisan válaszol nekem." (Gondolom, a zaklatottsága riaszthatta el az embereket.)
Elmesélte, hogy tolmács, lekéste a távolsági busz csatlakozását, elment telefonálni egy fülkéhez, de otthagyta rajta a tárcáját, és mire visszament, már nem volt ott. Így nincs nála egy fillér sem. (Amikor ide értem a történet mesélésében, egy kedves barátom rögtön így reagált: "Remélem, nem adtál neki pénzt, így szoktak kicsalni emberektől." Azt mondta, hogy ő itt faképnél hagyta volna a pasit. Én nem tettem. Már csak azért sem, mert nem kért ő tőlem egy fillért sem...)
Kiderült, hogy azért akar postát, mert telefonálni szeretne. Így felajánlottam, hogy használja a mobilomat. Nem mondom, hogy nem suhant át egy pillanatra a fejemen, hogy esetleg meglép vele, de aztán úgy voltam vele, hogy na, akkor legyen boldog az én ütött-kopott kis készülékemmel, a kártyát egyből le tudom tiltatni. De nem szaladt el.
Felhívott valakit, majd nagyon-nagyon megköszönte, hogy segítettem neki. Sajnos pénz nem volt nálam, mert istenemre, adtam volna neki a hazaútra. Sőt, ha a férjem benn lett volna a munkahelyén, még őt is felhívtam volna, hogy vigye ki a buszpályaudvarra. De nem volt. Így csak sok szerencsét tudtam neki kívánni a hazajutáshoz.
(Még egy adalék: amikor mondtam neki, hogy sajnos nincs nálam egy fillér sem, mondta, hogy amúgy sem fogadná el!)
Remélem, hazajutott szegény!
És hogy ez naivság volt-e tőlem? Szerintem inkább empátia, segítőkészség. Mert én hiszek abban, hogy az életben az száll vissza ránk, amit mi is adunk másoknak. És ez nagyon sokszor be is jött már. Nekem is sokszor segítettek már idegenek, csak úgy. Szerencsére a saját bőrömön nem szoktam tapasztalni, hogy a világunk "elidegenedett" lenne. Lehet, hogy mindez csak hozzáállás kérdése...?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése